A légtechnikai rendszerek beszabályozása egyre fontosabb szerephez jut napjainkban. Az európai uniós szabványok, melyeknek nagy része már hazánkban is bevezetésre került, pontosan megadják azokat a követelményeket, amelyeket a tartózkodási zónában teljesíteni kell. Ezeket a követelményeket a légtechnikai rendszer beszabályozása nélkül nem lehet biztosítani.

A beszabályozatlan légtechnikai rendszerrel rendelkező épület egyik részén melegebb van a tervezettnél és a zárt térben tartózkodó emberek által elvárt légállapotnál, ugyanakkor az épület más részén hideg van, fáznak az emberek. Az energiaköltségek is magasabbak a szükségesnél, hiszen a ventilátor légszállítása nagyobb, így az üzemeltetési költsége is magasabb. A tervezettnél nagyobb légmennyiség következtében a ventilátor gyakran túlságosan zajos, a zárt térben pedig huzathatás léphet fel. A megnövekedett szellőző levegő miatt a hűtési, illetve a fűtési teljesítmény is nagyobb a tervezettnél. Az épület más részein, ahol a térfogatáram kevesebb, mint a tervezett, a térben feldúsul a szén-dioxid, a levegő túlságosan szárazzá válik, így előidézi a „beteg épület” szindrómát.

A fenti problémákból látható, hogy a légtechnikai beszabályozásra szükség van,
– az előírt és elvárt komfort paraméterek biztosítása;
– energiaköltségek csökkentése;
– a „beteg épület” szindróma megelőzése érdekében.

A légtechnikai beszabályozás alapelve:

A beszabályozási módszerek közül a légtechnikai beszabályozásnál az arányos módszert alkalmazzuk. A módszer alapja az arányossági törvény. Az arányossági törvény szerint, ha a gerincvezetékben változtatjuk a légmennyiséget, akkor a gerincvezeték által ellátott modulon belül ugyanolyan arányban változik a térfogatáram. Ez a törvény az elektromosságban is közismert. A módszer alkalmazása során a légcsatornában mérjük a térfogatáramot, beállítjuk a zsalukat, beszabályozzuk a rendszer különböző részeit, majd az egészet. Első közelítésben a beszabályozás két részből áll:

Az arányossági törvényt alkalmazva beszabályozzuk az alrendszereket, beállítjuk a zsalukat, anemosztátokat. Ebben a fázisban nem törekszünk a légmennyiség pontos értékének beállítására, csak a modulon, az adott egységen belül a helyes arányok beállítása, vagyis a beszabályozás a cél. Tapasztalat alapján a modulon belül a helyes arányok pontosan beállíthatók, ha az összes légmennyiség a tervezett érték 70%-a és 130%-a közötti tartományban található.

A második lépésben állítjuk be a tényleges térfogatáramot, elvégezzük a modulok beszabályozását egymáshoz képest, majd meghatározzuk a ventilátor szükséges fordulatszámát.